Nemzetközi Viselkedésterápiás Konferencia, Szlovákia
Szerző: Sándor Sára
Múlt hétvégénk hosszúra nyúlt és sűrű volt, ám annál élvezetesebb: Szlovákiában jártunk egy nemzetközi állatorvosi viselkedésterápiás és állatjóléti konferencián. Csütörtökön kora reggel indultunk útnak Szabó Dóra kollégámmal, aki maga is előadóként vett részt az eseményen. Én pedig amolyan kibicként, hiszen sem állatorvosi, sem etológiai végzettségem nincsen, ugyanakkor a viselkedésterápiás, kiképzői rész hozzám is közel áll régóta űzött kutyás oktatói „hobbim” miatt. És azért hivatalos szakmámtól sem állt egészen távol a konferencia kínálata, mivel voltak előadások és poszterek genetikai, molekuláris biológiai témakörben is.
A Nemzetközi Állatorvosi Viselkedési Találkozót (IVBM, International Veterinary Behaviour Meeting) minden második évben rendezik meg. 2017-ben szeptember 14. és 16. közé esett a kitűzött időpont, majd a konferencia három napját egy tanulmányi nap is követte 17-én, melyre külön lehetett regisztrálni. Mindehhez a szlovákiai Samorin városában nemrégiben felépített, modern rendezvény- és sportcentrum, az X-Bionic biztosította a helyszínt. Mivel Samorin a Duna mellett fekszik, így Budapestről autóval is könnyen eljuthattunk oda.
A konferencia a számos országból érkezett, sokféle területet képviselő meghívott, és beválogatott előadó az állatorvosi viselkedésterápiához és más, állati viselkedéshez kötődő kérdések igen széles skáláját ölelte fel. Meglepő volt számomra a felismerés, hogy külföldön milyen szinten kidolgozott állatorvosi viselkedésterápiás protokollok, megközelítések léteznek, melyek a viselkedési problémák integratív megközelítését hivatottak elősegíteni – a legjelentősebb európai szervezet az ECAWBM. Nálunk még nincs jól megalapozott hagyománya az állatorvosi viselkedésterápiának, de szerencsére akadnak jó kezdeményezések. A kutyakiképzés oldaláról ugyan már régebb óta elindult egy pozitívnak tekinthető irányvonal, ugyanakkor állatorvosi rálátás nélkül az oktatók számára sok esetet igen nehéz, szinte lehetetlen megoldani. Tény: hazánkban egyelőre kezdeti stádiumban van annak a szakértői rétegnek a formálódása, mely képes a házikedvencek (vagy akár más állatok) viselkedési problémáit az orvosi-etológiai-tréneri aspektusok együttesén keresztül, integratív módon szemlélni, és kezelni. Így különös érdeklődéssel voltam jelen a konferencián.
Mindent végighallgatni ugyanakkor nem is lett volna lehetséges, mert a viselkedésterápiás szekció és az állatjóléti szekció prezentációi javarészt egy időben, egymással párhuzamosan zajlottak, két külön teremben. Közös pontot egyrészt a poszterszekció jelentett, melyet egységesen az egyik előadóterem melletti közösségi térben alakítottak ki. Másrészt volt pár előadás, melyeket mindkét szekció keretei között tartottak, és ilyenkor az eredetileg csak a viselkedési szekciót befogadó terem jócskán megtelt.
A továbbiakban a viselkedési szekció előadásairól, illetve a közös előadásokról tudok beszámolni, mivel ezek az előadások számomra valamivel érdekesebbnek tűntek, így ezekre ültem be. Ugyanakkor az állatjóléti szekció is érdekes, és nagyon is időszerű témákat taglalt.
Csütörtök 1. blokk
A viselkedési szekcióban a csütörtöki nap már önmagában is változatos prezentációkat kínált. A reggeli blokk előadói a menhelyi kutyák viselkedési tesztjeiről, rehabilitációjáról és az ehhez szükséges feltételek megteremtéséről tartottak érdekes beszámolókat.
A témát Barbara Schoening nyitotta, aki két előadást is tartott. Első előadásában a menhelyeken élő kutyák temperamentumának, elsősorban agresszióhajlamának objektív felmérési lehetőségeiről beszélt. Érdekes volt, az ezt követő, amerikai előadó (Janis Bradley) előadása, mely sok szempontból szöges ellentétben állt az előzőleg elhangzott eredményekkel, hangsúlyozva, hogy gyakorlatilag nem létezik, és talán nem is létezhet az állatotthonokban élő kutyák viselkedését objektíven, összehasonlítható módon jellemezni és jósolni képes teszt. Véleményem szerint a látszólagos ellentmondás hátterében több ok is állhat, melyek közül valószínűleg fontos megemlíteni, hogy a két előadó valójából más szinten vizsgálta a kérdést: míg Barbara egy konkrét kutatás eredményeiről számolt be, melyben 2000 és 2016 között tesztelt 850 kutya eredményeit összegezték, addig Janis magasabb perspektívából, inkább teoretikus szinten szemlélte az USA-ban eddig elvégzett, hasonló jellegű kutatások összehasonlíthatóságát.
Szintén nagyon érdekes volt, és megint csak sok tanulsággal szolgálhatna magyar viszonyokra levetítve, amiről a további előadók meséltek, beleértve Barbara második prezentációját is: a menhelyi és agresszióproblémás kutyák veszélyességi kategorizálásáról és ennek megfelelő, célzott rehabilitációs rendszer kidolgozásáról. A németországi kutatás eredményei szerint, melyben 300 menhelyi kutya rehabilitációját összegezték, az állat viselkedésének megfelelő javulásához elengedhetetlen az állatorvos, a viselkedési tanácsadó és a gazda (vagy menhelyi gondozó) szoros együttműködése, valamint az orvosi, szociális és pedagógiai aspektusok együttes alkalmazása. A magyar kutyás oktatók számára jól ismert jelenségre is mutatott példát videós demonstrációval: egy szakértői szem számára egyértelműen krónikus fájdalmat mutató ridgebackről, mely úgy élte le addigi életét, hogy gazdái teljesen normálisnak tartották a fura mozgását és viselkedését, egészen addig, amíg ez agresszióproblémát nem idézett elő. Emiatt is nagyon fontos az aktuális és leendő kutyatulajdonosok megfelelő oktatása. A bemutatott terápiás program eredményeként egyébként komoly sikerekről számoltak be: a korábban agresszióproblémásnak minősített 300 kutya 87%-át sikeresen gazdához juttatták, és később nem volt velük probléma. Mindössze az esetek 8%-ában volt sikertelen a terápia, összességében pedig 1.64-ről 1.39-re csökkent a kutyák átlagos agresszió-szintje. Ez utóbbi adat megértéséhez tudni kell, hogy az agresszivitást egy számos elemből álló (ember elleni és kutyák elleni agressziót is vizsgáló) viselkedésteszt-sorozattal mérték föl kezelés előtt és kezelés után, és a pontozás 1-től 6-ig történt a mért agresszió szintjének megfelelően, 6-ossal jelezve a legsúlyosabb eseteket, azokat a kutyákat, melyek egy-egy szituációban fenyegető megközelítés nélkül is harapási szándékot mutattak. Mindez egyrészt rámutat, hogy a tesztkörülmények között még így is átlagosan viszonylag alacsony agressziót mutattak a kutyák.
Szintén ebben a blokkban Marta Calcerrada a kutyák hosszú távú menhelyen maradását befolyásoló faktorokat elemezte, míg Maria Cristina Osella arról számolt be, miként dolgoztak ki egy olasz állatotthonban a különböző veszélyességi kategóriába sorolható kutyák biztonságos kezelését és szükséges rehabilitációját lehetővé tevő rendszert. Nekem nagyon tetszett például, hogy a kutyákat színkódokkal jelölték meg, és az adott kódtól függött, hogy az állatotthon mely munkatársai foglalkozhattak, és milyen szinten, a kutyával.
Csütörtök, 2. és 3. blokk.
A nap további előadásai már kifejezetten állatorvosi-viselkedési témákat öleltek fel, elsősorban a szorongásos viselkedések különböző irányú kezelési lehetőségeiről, valamint egészségügyi hatásaikról, hangsúlyozva az integratív szemlélet szükségességét. Ugyanakkor érdekes színfoltot jelentett a palettán a lavinamentő kutyák kereső viselkedését vizsgáló kutatás, melyről Diverio Silvana számolt be.
A blokk kiemelt előadását Barbara Sherman tartotta, általános összefoglalót adva arról, milyen pszichofarmakológiai megközelítések lehetségesek a kutyák és macskák szorongásos viselkedéséinek enyhítésére. Előadása újból rávilágított, hogy külföldön milyen komoly háttere van a tudatos állatorvosi / viselkedésterápiás megközelítésnek, melynek egyik jelentős képviselője az észak karolinai intézmény is, ahonnan Barbara érkezett. Ő nem sokkal később egy második, rövidebb prezentációt is tartott, immár arról, hogy miként lehet az állatorvosi rendelőkben várakozó kutyák szorongását enyhíteni egy egyszerű viselkedés-módosítási protokollal. A két előadás együttesen jól szemléltette az egész konferencia szemléletét a gyógyszerészeti és viselkedési segédeszközök adott szituációnak megfelelő, tervezett alkalmazása szükségszerűségéről. A továbbiakban a terület számos más elismert szakembere is beszámolt eredményeiről, így többek közt megtudhattuk, hogy milyen feromon-terápiás, illetve viselkedésmódosítási módszerek segíthetik a kisállatok utazási izgalmának enyhítését, beleértve egy nagyon könnyen alkalmazható, szájnyálkahártyára kenhető készítményt is (Sileo), melynek fő hatóanyaga a dexmedotomidin. Ennek alkalmazhatóságáról két előadó, Marta Amat és Mira Korpivaara is igen pozitívan számolt be.
Az ilyen kezelések alkalmazása azért is lehet nagyon előnyös, nem csak viselkedési szempontból, hanem az állat egészségére nézve is, mert egyre több kutatás mutat rá, hogy a kóros szorongás, vagy bármilyen más viselkedésprobléma – az emberekhez hasonlóan – az állatokat is hajlamosíthatja bizonyos betegségek kialakulására. Ezzel kapcsolatos eredményekről számolt be Muriel Marion, aki kutatócsoportjával azt vizsgálta, milyen kapcsolat lehet a szorongás és a krónikus gyomorproblémák között, valamint Maya Braem, aki kérdőíves statisztikai felmérést ismertetett a viselkedési problémák és különböző betegségek közti lehetséges összefüggésekről.
Csütörtök 4. blokk
Ez a szakasz sok érdekességgel szolgált számomra. Az előadások ugyanis kivétel nélkül macskákról, azok viselkedési problémáinak felméréséről és lehetséges kezelési módjairól szóltak. Kutyás oktatói szemmel számomra is újdonságnak számított a macskák összetett szociális viselkedésének pár aspektusa (például, hogy hogyan képesek a pszichikai nyomást gyakorolni a másikra csupán a helyezkedésükkel, jelenlétükkel is), illetve az azzal való szembesülés, hogy a modern társadalmakban a macskatartók is egyre több viselkedési problémával (a természetesnek mondható kaparástól kezdve a súlyos agressziós problémákig) szembesülnek, elsősorban azért, mert a macskák bekényszerülnek a lakásba, mint kizárólagos élettérbe. A prezentációkban vázolt esetek jelentős részében a terápia részét képezte a szabad kijárás biztosítása is. Minderről elsőként az Egyesült Királyságból érkezett Sarah Heath mesélt részletesen, aki nem mellékesen az első IVBM konferenciát szervezte, pontosan 20 évvel ezelőtt. Előadásában az egy háztartásban élő macskák közti feszültségek megoldási lehetőségeit mutatta be, több esettanulmányon keresztül. A kutyás példákhoz képest talán az jelentette a fő különbséget, hogy a macskáknál elsősorban az élettér megváltoztatásával lehet pozitív eredményeket elérni, ott kevéssé tűnik jelentősnek a gazda és állat közti interakció, illetve a tréning szerepe (bár ez talán nem annyira meglepő a macskákról kialakult klasszikus kép alapján sem…).
Ezzel szemben a Spanyolországban végzett kérdőíves felmérés szerint, melyet Natalia Bulgakova prezentált, igenis lehet szerepe a gazda-cica közti kötődésnek a viselkedésproblémák kialakulásában, illetve a gazda által megélt kötődés azt is befolyásolhatja, mennyire tolerálja az állat problémás viselkedéseit, és vice versa, vagyis a problémás viselkedések csökkenthetik a gazda által érzékelt kötődést, ami valószínűbbé teszi a macskától való megválást.
Az ilyen, rendkívül zavaró viselkedési problémák közé tartozik a macskák kaparó viselkedése, mellyel komoly esztétikai károkat okozhatnak a bútorokban. Valerie Tynes előadásában erre kínált egy lehetséges megoldást, egy feromon-alapú készítmény (Feliscratch) és megfelelően elhelyezett kaparófák együttes alkalmazásával. A kutatás eredményei szerint a mesterséges feromonnal az esetek jelentős részében sikeresen átirányítható volt a macskák kaparó viselkedése a megfelelő céleszközre (mely, mint Sarah Heath előadásából korábban kiderült, ideális esetben kötélfelszínű kaparófa).
A csütörtöki napot, a tervezett program apróbb módosulásával Gary Landsberg előadása zárta, aki a Fear Free kisállat-kezelési metodológia előnyeiről beszélt, majd felvázolta az általuk indított, állatorvosok számára nemzetközileg elérhető Fear Free képzéseiket. (Melyekre az IVBM résztvevői kedvezményt is kaptak.) A metodológia lényege, hogy az állatorvosokat tanítják meg, milyen eszközökkel tudják kezelni a kisállatok szorongását a rendelőben, illetve más körülmények között. A bemutató természetesen nem árult el sok információt minderről, ugyanakkor a megfelelően alkalmazott jutalomfalatok „varázserejét” – nem meglepő módon – kihangsúlyozta.
Péntek délelőtt
A pénteki nap újból igen érdekes előadásokat tartogatott. A reggeli szakaszt az egyik kiemelt előadó, Patrick Pageat nyitotta, aki arról beszélt, miért annyira fontos, és milyen módokon lenne megvalósítható a viselkedéskutatásban alkalmazott kísérleti állatok optimális jólétének biztosítása, az adott fajra jellemző szociális és tárgyi életfeltételek kialakításán keresztül. Az ok tulajdonképpen triviálisnak tűnhet: ha valós viselkedési válaszokat akarunk megfigyelni, az állatot olyan helyzetben kell vizsgálni, amikor képes ilyen válaszokat adni – mert például nem befolyásolja negatív érzelem, mint a félelem, feszültség. Az előadó saját kutatási központjának példáján keresztül mutatta be, hogy miként lehetne fokozatosan paradigmaváltást elérni olyan mértékig, hogy a viselkedéskutatásban részt vevő állatokat gyakorlatilag kollégaként kezeljék a kutatók. Jómagam kutyák és más háziállatok esetében egyáltalán nem érzem ezt utópisztikusnak, saját négylábúim is éppen itt szuszognak mellettem.
Pageat ugyanakkor azt is vizualizálta, hogy egyszer talán az állatok is bekerülhetnek közleményekbe, mint „szerzők”, vagy legalábbis együttműködő partnerek. Újszerű jövőképét azzal is kiegészítette, hogy szerinte az optimális érzelmi állapot biztosítása a gerincteleneknél is ugyanolyan fontos. Habár első körben sokaknak nehéz lehet empatikus módon viszonyulni például a pókok viselkedését negatívan befolyásoló félelmi állapothoz, ugyanakkor tény, hogy a pókok viselkedési mintázata is megváltozik, ha öt perccel korábban egy cipővel akarták őket agyoncsapni (vagyis ők is képesek félelmet átélni).
Mindezt egy másik kiemelt előadás követte, melyet Jo White-tól hallhattunk, és melynek fókuszában az állt: nekünk, embereknek, milyen módon kell megváltoztatnunk viselkedésünket, hogy tehessünk az állatokért. A kidolgozott rendszer önálló szervezetként, metodológiaként működik, „Human Behaviour Change for Animals” (Emberi Viselkedésváltozás az Állatokért), vagyis HBCA néven. Számomra ez a koncepció nem volt ismeretlen, sőt mindig is lényegesnek tartottam az ember szerepének tudatosítását az állatokkal való együttélésben. Jo számos olyan pszichológiai elemet vázolt föl előadásában, melyek korábbi, kutyás oktatói tanulmányaimból is ismerősek voltak, mint például az „U-folyamat”. Prezentációja azonban még integratívabb, még árnyaltabb módon közelített az emberek szerepéhez, különösen pedig ahhoz, hogy ez a változási folyamat sokszor lassú, és lehetnek benne visszaesések – melyek lehetőségét az állatjóléti szakembereknek számon kell tartani és tudatosan kell kezelni. Jo ezen felül néhány esettanulmányon keresztül mutatta be, hogy az emberek tudatlansága és téves koncepciói (ami egyszerűen az állatokkal kapcsolatos megfelelő oktatás és tájékoztatás hiányából fakad) miként árthatnak a velük együtt élő állatoknak anélkül, hogy tényleges ártó szándék állna emögött. A macskák gyakran kialakuló fogászati megbetegedéseivel kapcsolatban például sokszor meglepően közömbösnek tűnnek a gazdáik, aminek hátterében akár tanult viselkedés is állhat – talán már szüleiktől is azt látják, hogy teljesen normális az, ha a macskák egy idő után ilyen betegségtől kezdenek szenvedni. Ugyanakkor ezek a problémák megfelelő táplálással megelőzhetőek lennének.
A péntek délelőtti blokkot egy egészen más témájú előadás zárta le, mely módszertanát tekintve eléggé kilógott a konferencia általános képéből, ugyanakkor annál érdekesebb és modernebb volt: Tomas Hramadka mutatta be az egereken végzett optogenetikai kutatást, melynek célja az előadás felvezetője szerint az Alzheimer-kór jobb megértése volt. Igazság szerint maga a vizsgált jelenség nem állt közvetlen összefüggésben a betegséggel, ám aki kutatásban dolgozik, annak talán nem meglepő, hogy még a távoli kapcsolatokra való hivatkozás és a megfelelő kulcsszavak (mint az Alzheimer-kór) használata sokszor szükségszerű a pályázati pénzek elnyeréséhez… a bemutatott kutatás pedig valóban nem kispályás: az egyik legmodernebb technológiát, az élő állatok agyában lévő neuronok fényjelek általi célzott gátlását vetették be, hogy bizonyos viselkedési-neurális asszociációkat feltárhassanak. Konkrétan a kérgi és szaglógumói régiókat összekötő (kortikobulbáris) visszacsatolási pályák funkcióját vizsgálták egy olyan tesztben, ahol az állatoknak szagokat kellett megtanulniuk, majd pedig egy fordított tanulási helyzetbe helyezték őket (megváltozott, hogy melyik szag jelzi az élelmet), és ott vizsgálták az éppen működő idegpályákat. Hogy hogyan? Az állatok koponyáján kialakított pici „ablakon” keresztül egy kamerával figyelték a speciális jelzőfehérjék felvillanását. Hát igen… körbenézve a teremben felfedeztem némi nemtetszést néhány résztvevő, sőt más előadók arcán is, hiszen azok számára, akik más szinten foglalkoznak a tudománnyal, és kifejezetten állatjóléti témában dolgoznak, nagyon idegen lehet ez a metodológia. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen kutatások nélkül ma sokkal kevesebbet tudhatnánk arról, hogy súlyos betegségek, mint például az epilepszia különböző formáinak hátterében milyen ideghálózati kapcsolatok állnak – és így a kezelésük is sokkal nehezebb lenne célzott gyógyszerek nélkül.
Péntek délután
A délutáni előadások szintén igen szerteágazó témákat öleltek fel.
Michaela Hempen a lovaknál előforduló kóros rágási viselkedés kezelési lehetőségeit mutatta be: ilyenkor arról van szó, hogy az állatok a nap jelentős részében a pajta, annak ajtaja, fala, vagy egyéb tartozékok rágásával, lebontásával foglalatoskodnak (akár napi >8 órában), ami sem az állat számára nem egészséges (például gyomorbántalmakra hajlamosíthat), sem pedig a környezet számára. A bemutatott esetekben ezt az úgynevezett „crib-biting” viselkedést sikeresen tudták csökkenteni egy többlépcsős megközelítéssel: egyrészt felmérték a viselkedés lehetséges okait, másrészt pedig megpróbálták a viselkedést kiváltó ingereket módosítani, vagy magát a viselkedést új környezeti ingerekhez kötni. Ugyanakkor mindenki számára fontos üzenet lehetett, hogy ez a kóros viselkedés is alapvetően az állat stressz által kiváltott reakciójának, egyfajta pótcselekvésnek tekinthető. Ennek elméletéről hosszan mesélt az előadás első felében Michaela, és több lehetséges modellt is említett az ilyen sztereotip viselkedések kialakulásának magyarázatára, melyek közül ők az operáns modellre alapozták a viselkedésterápia kidolgozását. Az operáns modell szerint – melyet az embereknél is használnak viselkedési modellként a pszichológiában –, az ilyen viselkedések kialakulása spontán pótcselekvések önmegerősítő jellegéből fakad. A modell helyességét igazolni tűnt, hogy az operáns kondicionálást is magába foglaló terápia – melynek fontos része volt az állat stressz-szintjének csökkentése is, például több mozgás biztosításával – hatékonynak bizonyult. (Modern szemléletű kutyás oktatóknak ez a komplex megközelítés megint csak ismerős lehet, beleértve az alternatív viselkedések formálását egy-egy helytelen viselkedés korrekciója céljából.)
A kínálatban további állatorvosi-viselkedésterápiás esettanulmányok is szerepeltek, melyek egyrészt az adott terápia sikerességét igyekeztek taglalni, például hiperaktív, kényszeres viselkedést mutató, vagy kórosan rettegő kutyák és macskák eseteit, másrészt éppen valamely kezelés feltétlen hatékonyságát vonták kétségbe… az Ausztráliából érkezett állatorvos hölgy, Kersti Seksel, igen parádés módon mesélte el három páciense történetén keresztül, hogy miként nem működött a kezei között a világ más részein sikerrel használt hatóanyag (huperzin A), ugyanis a kezelendő viselkedési tünetek mindhárom betegnél rosszabbra fordultak a gyógyszer adásának ideje alatt. Hát igen, ilyen is van…. hogy az Ausztrál levegő, a populációk eltérő összetétele, vagy valami más állhat a háttérben, arra nem derült fény, ám mindenképpen elgondolkodtató a dolog.
Ezzel szemben például a mirtazapin hatékonyságáról számolt be Juan Argüelles öt kutya szociális félelmének kezelésekor, más előadók pedig komplex viselkedésterápiás – gyógyszerészeti megközelítésekkel kezeltek sikeresen hiperaktív vagy éppen kóros tisztogató viselkedést mutató kutyákat.
Kutyás oktatóként számomra igen érdekes volt az egyik francia előadó, Sylvia Masson témája, aki az elektromos nyakörv használati szokásairól készült kérdőíves felmérés eredményeit mutatta be, valamint azt, hogy ezek alapján szükséges lehet-e szigorítani az eszköz használatának szabályozását (a válasz igen volt). A felmérés vizsgálta, hogy a kitöltők (kutyatartók) hányad része alkalmazott már valamilyen elektromos nyakörvet, illetve hogy milyen arányban oszlottak meg a különböző típusú nyakörvek – „távirányítós”, „ugatásgátló” és „elektromos kerítés” – a felhasználók között. Mint kiderült, meglepően sokan folyamodtak már valamely eszköz használatához (a kitöltők több mint 26%-a élt már ilyen eszközzel). Ami ennél is meglepőbb – és valóban indokolhatja a szabályozás szigorítását –, hogy a felhasználók az esetek 7%-ában számoltak be a nyakörv által okozott égési sérülésekről. Ez az arány az ugatásgátló nyakörvek esetében még magasabb, 10% volt. Egyébként a 40 kg testtömeget meghaladó kutyáknál volt leginkább jellemző az e-nyakörv használata, valamint elsősorban a védelmi és vadászati képzésben résztvevő kutyáknál. Összességében pedig az látszott, hogy bár sokan nem csak használják, hanem ajánlanák is másoknak (58%) az e-nyakörvet, ám felhasználás módjai jelentősen eltérnek attól, ami elvileg ideális lenne, például a jelzések időzítését és az egyéb ingerek fokozatos bevezetését (annak hiányát) tekintve.
Pár előadás a kutyák táplálkozásával volt kapcsolatos. Az egyik előadó, Franck Peron arról beszélt, vajon különböző minőségű táplálékok különböző élvezetet váltanak-e ki a kutyákból (egy kérdés, mely egy kutyás oktató számára, de talán egy átlag kutyatartó számára is triviálisnak tűnhet), és természetesen pozitív eredményről számolt be a szigorú protokoll szerint számszerűsített mérések alapján.
A téma kiemelt előadója Gary Landsberg volt, aki a kisállat-viselkedésterápia és az állatorvoslás más területeinek is elismert nemzetközi szaktekintélye, mint az korábbi előadásából is kiderült. Mostani előadásában egy táplálékkiegészítő, a Solliquin potenciális pozitív hatásait ismertette a kutyák zajérzékenységének enyhítésében. A vizsgálathoz egy laboratóriumi viharfélelem szituációt dolgoztak ki, és beagle kutyákat használtak.
Gary Landsberg a szombati napon is tartott előadást, szintén táplálékkiegészítők témakörében: a rövid láncú zsírsavakra épülő ketogén diéta idős kutyák demenciájára kifejtett pozitív hatásainak vizsgálatát mutatta be. Ez a téma Szenior Családi Kutya Programunk számára is fontos és érdekes volt, hiszen kifejezetten idős kutyákra fókuszált. Mindez nem volt véletlen: a szombati nap második blokkjának témakörét a kutyák öregedésével kapcsolatos előadások ölelték fel. Itt adott elő Szabó Dóri is, aki az idős kutyák újdonságkeresésében bekövetkező, tesztekkel kimutatható változásairól beszélt. Szintén a szombati napon adott volna elő az öregedéssel is összefüggő témában Kubinyi Enikő is, azonban utólagos ütközések miatt az ő előadása péntekre került. Prezentációjában a kutyák emberek iránti figyelmének változásait mutatta be a fejtípus (hosszú vagy rövid orrú), a nem és az életkor függvényében. Érdekes fejleményekről is beszámolt: úgy tűnik például, hogy a rövidebb arcorrú (brachycephalikus) kutyák hajlamosabbak hosszan figyelni az emberi arcokra, aminek szelekciós okai is lehetnek. A kísérletes munkát egyébként Bognár Zsófia kollégám végezte, így az érdekes diasor az ő érdeme is. Összességében mindkét magyar előadó prezentációja nagy érdeklődésre tartott számot, több kérdést is kaptak mindketten.
Ki tudja, talán két év múlva magam is előadhatok valamit az IVBM-en… a szombati nap első blokkjában ugyanis genetikai, molekuláris témák kerültek terítékre. Egy kutatócsoport Claire Diederich tolmácsolásában arról számolt be, hogy milyen módszerekkel kerestek összefüggést bizonyos neurotranszmitter gének polimorfizmusai és viselkedési változók között. Érdekes módon néhány korábban publikált eredményt nem tudtak reprodukálni, illetve két gén (DBH és DRD4) esetében korábban leírt polimorfizmusokat (Hejjas és mtsai, 2007a és 2007b) sem találtak meg. Ugyanakkor a vizsgált populáció viszonylag kicsi volt (83 egyed), ráadásul négy fajta között oszlott meg. Ezt a megoszlást azért választották, mert a kiválasztott négy fajta – golden és labrador retriever, border collie, németjuhász – eltérő impulzivitási szintekkel jellemezhető. Személy szerint nem feltétlenül tartom szerencsésnek az ilyen fenotípus-kategóriák szerinti keresést, mivel a fajták közötti viselkedési különbségek valószínűleg több génhez is köthetők – célszerűbb lehet egy fajtán belül vizsgálódni. Így talán nem is meglepő, hogy ebben a vizsgálatban nem tudtak reprodukálni korábbi eredményeket. Ugyanakkor, aki molekuláris területen dolgozik, az jól tudja, hogy itt semmi sem fekete-fehér… és általában nagyságrendekkel több lehetőség van negatív eredményt kapni, mint pozitívat. Számomra már az pozitív volt, hogy a hölgy ezen a konferencián bemutatta a negatív eredményeket, hiszen azok éppúgy továbbgondolásra, újabb kérdések feltevésére adhatnak lehetőséget, mint a pozitív eredmények.
Volt pár előadás, melyek a kisállatok stressz-szintjének mérésére alkalmas módszerek kidolgozását mutatták be, szó volt például a szőr kortizol-szintjének, vagy a vér prolaktin-szintjének mérési lehetőségeiről. Camino Marcia Morato egy macskákon végzett kutatás kezdeti lépéseit mutatta be, melyben a stressz-szint és a szőrzet kortizol-szintje közti összefüggéseket kerestek. Következtetéseik között szerepelt többek közt, hogy a szőrzetből mérhető kortizol-szint dinamikusan követi az állatok környezetének megváltozását (a kísérletben kétszer átköltöztették őket), ezáltal feltehetőleg stressz-szintjét is. Megfigyelték azt is, hogy általánosságban a nőstény macskákban nagyobb mennyiségben van jelen kortizol a szőrzetben. Érdekes következtetés volt még, hogy a kísérlethez használt macskák esetében a többedmagukkal való tartás – ha fiatal korukban más macskákhoz szocializálódtak – csökkentette a stresszt.
Az említett a kutatásban ELISA esszé segítségével határozták meg a kortizol mennyiségét, ami különösen a következő előadás fényében volt érdekes, melyet Isabelle Mougeot prezentált. Ők szintén szőrből mértek kortizolt, ugyanakkor más technológiát, folyadék kromatográfia kapcsolt tömegspektrometriát alkalmazva. A két előadás önmagában nem adott lehetőséget a különböző módszerek összehasonlítására, hiszen más mintán történtek a mérések, de mindenképpen felhívta a figyelmet, hogy a különböző eredmények összehasonlításakor a módszert is szükséges figyelembe venni.
Nem közvetlenül molekuláris, de mégis molekulákkal összefüggő vizsgálatok eredményeit mutatta be Anouck Haverbeke és Stefania Uccheddu szombat reggel a nap indításaként: a különböző illóolajok stresszoldó és egyéb előnyös hatásait vizsgálták kutyákon, beleértve azt is, hogy az illóolajok használatával miként lehet „környezeti gazdagítást” biztosítani az állatok számára a szaglóérzékük stimulálásán keresztül. Sok különféle olajat vizsgáltak, és sok esetben találtak a kutyák mérhető viselkedésére kifejtett pozitív hatást, utalva rá, hogy az illóolajok tudatos használata is ígéretes terápiás kiegészítő eljárás lehet a jövőben.
A szaglóérzék, pontosabban a szaglásért felelős sejtek egy másik kontextusban is előkerültek: igen nagy érdeklődés előzte meg Antonie Veron előadását, aki a kutyák időskori demenciájának őssejtterápiás kezelési lehetőségeit mutatta be. A kezeléshez szaglóhám-eredetű mesenchymális őssejteket használtak fel, melyeket megfelelő kezelés és előkészítése után visszajuttattak az állatok negyedik agykamrájába. Mindebből azonnal kitűnhet, hogy nem-invazívnak egyáltalán nem nevezhető az eljárás, ám, ha hatékony, akkor a sejtek visszajuttatásához szükséges altatás és műtéti procedúra elfogadható rizikónak tűnhet. Az ismertetett eredmények szerint az őssejt-kezelés valóban javította a kutyák kognitív képességeit, ám ez a hatás nem volt hosszú távú.
Szombat délután
A szombati nap, és ezzel a konferencia utolsó két blokkja kifejezetten viselkedési témájú előadásokat foglalt magába. Chiara Mariti arról számolt be, hogyan és miért vizsgálták meg a kölyökkutyák emberek iránti kötődését, ami számunkra azért tűnt meglepő kutatásnak, mert ezt a jelenséget Tanszékünk sok évvel ezelőtt már részletesen körbejárta.
Kelly Ballantyne kutatócsoportjával azt vizsgálta meg kérdőíves felmérésen keresztül, hogy a kisállatok viselkedési problémái vajon milyen mértékben befolyásolják negatívan gazdáik életvitelét. Nem meglepő módon találtak korrelációt a problémák és a gazdák életvitele, illetve érzelmi jóléte között, hiszen a korábban említett állatorvosi beszámolókban is sokszor azt hallhattuk, hogy egy-egy esetben a kutya / cica problémás viselkedése mennyire megnehezítette gazdáik életét. (A legaranyosabb talán Kersti Seksel pénteken tartott második előadása volt, melyben beszámolt arról, hogy megfelelően tervezett viselkedésmódosítási / gyógyszeres kezeléssel miként tudta enyhíteni két boxer súlyos szeparációs stresszét, ami ahhoz vezetett, hogy két év múlva a kutyák gazdái váratlanul felhívták, és elmesélték, hogy hosszú évek óta először sikerült berúgniuk, mivel el tudtak menni otthonról egy partira.)
A következő előadást Silvana Diverio tartotta, aki bemutatta, hogy kérdőíves felmérésen keresztül hogyan kerestek – és találtak – összefüggést az egy háztartásban élő kutyák, macskák és gazdáik személyisége között. Sok kategória alapján értékelték a személyiséget, mint „szociabilitás”, „nyugalom”, „védőhajlam”, „neurotikusság” és „félelem”. A kategóriák mind több elemet tartalmaztak, a statisztikai kiértékelés multivariáns-modell segítségével történt. Néhány eredményük: 1. a macskák általánosságban magasabb értéket értek el neurotikusságban és nyugodtságban, míg 2. a kutyák védőhajlamban és szociabilitásban; 3. az életkorral mindkét fajban csökkent a szociabilitás és nőtt a nyugodtság; 4. az ivartalanítás kutyáknál növelte a félelem kategória átlagos pontszámát (anekdotikus beszámolókból magam is hallottam már, hogy egyes kutyák, főleg kanok, félősebbé, érzékenyebbé váltak a műtét után); 5. macskáknál a többi macskával való együttélés csökkentette a félelmet és növelte a szocaibilitást, ugyanakkor növelte a neurotikusságot is. Összességében fontos megemlíteni, hogy ezek a fogalmak itt csak a személyiség egyes „dimenzióit” jelölik, statisztikai szinten, ami egyáltalán nem azt jelenti egyedekre lefordítva, hogy akkor egy macska biztosan kevésbé lesz félős, vagy biztosan neurotikusabb lesz, ha más macskákkal kerül egy élettérbe. És még egy érdekesség: macskáknál nagyobb volt a szociabilitás értéke azok között, akik a gazdi ágyában aludtak.
A viselkedési témakörben utolsóként Sevim Isparta mesélt etológiai kutatásukról, melyben a macskák mancs-preferenciájának (vagyis, hogy bal- vagy jobbkezesek-e) hatását vizsgálták a problémamegoldó képességükre – bár ilyen összefüggésről végül is nem számoltak be, de azt figyelték meg, hogy a macskák között nagyjából egyenlő arányban voltak a preferenciát mutató és nem mutató (vagyis „kétkezes”) egyedek, és hogy a preferencia mértéke feladatonként eltérhetett, utalva arra, hogy a jelenség mérésére használt tesztet is… hát, tesztelni kell.
Az eddig felsoroltakon kívül a konferencia három napját még pár állatorvosi témájú, sokszor szintén a stresszel összefüggő előadás színesítette. Az rendezvényt Juan Argüelles prezentációja zárta le, aki azt vizsgálta, hogyan befolyásolja a szállítás miatti stressz a macskák lelkiállapotát műtét előtt, és hogy miként lehet ezt a stresszt enyhíteni, például feromonos készítményekkel.
Tanulmányi nap
Számunkra a konferencia nem ért véget három nap után, mivel Dórival mindketten regisztráltunk a vasárnapi tanulmányi napra. Az előző napok programjától eltérően itt nem 15-30 perces előadásokat hallgathattunk meg, hanem egyenként másfél órás, ténylegesen tanulmányi előadásokat, összesen négy témakörben. A Szenior Családi Kutya program szempontjából is érdekes és hasznos volt Joseph Araujo előadása arról, hogy vajon valóban kialakul-e kutyáknál és macskáknál az emberre jellemző Alzheimer-kór. Prezentációja megerősített minket abban is, hogy komoly potenciál lehet a Kutya Szövetbank létrehozásában, hiszen a kutyáknál jelentkező neurodegenerációs folyamatok sok szempontból jól modellezik az emberi Alzheimer kórt, még ha nem is alakulnak ki az emberi patogenezisre jellemző sűrű plakkok az agyban. Érdekes módon a macskáknál kialakuló amiloid struktúrák ennél is kevésbé hasonlítanak az emberiekre, ugyanakkor náluk is megfigyelhető az időskori kognitív hanyatlás.
A másik három előadás állatorvosi viselkedésterápiai kérdéseket taglalt, beleértve a megfelelő diagnózis felállításához szükséges analitikus megközelítést, a hiperaktív-hiperérzékeny kutyák kezelési lehetőségeit, valamint a kóros sztereotip viselkedések patogenezisét. Mindezt pedig a témák nemzetközi szaktekintélyeinek számító előadóktól hallhattuk, mint Patrick Pageat, Gary Landsberg és Sagi Denenberg. E témákat jelen beszámoló keretei között nem részletezem, de számtalan érdekes esettanulmányt említettek, szó volt az adott kórképek megfelelő diagnosztizálásáról, valamint a megfelelő, kombinált kezelések kidolgozásáról.